Thomas Merton - Szonntág Gábor

Egy régi pajta melletti palánkon üldögélt a réten, a kolostort körbefogó fal közelében gondolataiba merülten, amikor két vadászt és egy kutyát pillantott meg a falon túli gyümölcsösben. Miután kis ideig figyelte őket, megértette, hogy a vadászat valójában csak egy színpadi jelenet, az emberek és a kutya nem is akartak nyulat találni, és hogy az ugatás, a hangos beszéd, az ugrándozás a falon egy arra szaladó nyúlra várakozva, a puskák célra tartása, mind a jelenet részei. Amikor a „vadászok" észrevették az őket figyelő „szerzetest", Merton azt kérdezte önmagától, vajon neki is el kellene-e játszania a saját szerepét: az öklét rázni feléjük, hogy szálljanak le az ő faláról, de úgy döntött, inkább nyugodtan tovább üldögél, mint aki jó szándékkal viseltetik a világ iránt, de nem akar beavatkozni a dolgokba, mint jó szerzetes. Azon tűnődött: ő a fal tetején áll és „vadászik", én itt ülök egy deszkán és „meditálok". Egy könyv van nálam. Nála fegyver. Mindkettő csak álca. A vadászok nem ismerték Mertont, Merton sem ismerte a vádászokat, és azon gondolkodott, vajon egyikük is ismerte-e önmagát.
„…vajon ugyanúgy vagyok-e szerzetes, ahogy ő vadász, és ha igen, ezt vészjelnek kell-e tekinteni?"

226 oldal.